Sziasztok! Segítségre volna szükségem tanácsok formájában. Kérlek, olvassátok el a történetemet.
Egy vallásos faluból származom, anyámnak 3 gyereke született, a környezetemben erős a gyerekkultusz, a barátok és rokonok szemében az élet értelmetlen gyerek nélkül és az egy utálatos hedonista, aki nem akar gyereket vállalni. Persze érdekes, akinek egészségügyi okok miatt nem lehet utódja, attól valahogy nem várják el, hogy akkor fogadjon örökbe.
A nem vér szerinti gyerek nem is gyerek. Pedig legyen bármilyen furcsa, számomra mindig vonzóbb volt az a gondolat, hogy örökbe fogadjak egy 8-10 évest, aki már a kutyának se kell és segítsem, de most nem ez a lényeg. SOHA nem akartam gyereket, egy távoli kötelesség volt, amiről tudtam, hamarosan be kell vállalnom, de mivel csak elméleti síkon kellett róla beszélni, igaz, ódzkodtam a gondolattól, de nem pánikoltam.
Most 30 éves vagyok és van egy vőlegényem. Orvosok, ismerősök, családtagok szinte felháborodva kérdezik, nekem miért nincs gyerekem és mondhatni már követelik, ha pedig azt mondom, még várni akarunk, lenéző tekinteteket kapok. 26 évesen egyszer már közöltem a családommal, hogy nem akarok gyereket, naponta többször is hívogattak, bűntudatot keltettek bennem és riogattak olyan beszólásokkal, mint például „ki fog egy szál virágot tenni a sírodra, ha majd meghalsz”, „önző vagy, csak magadra gondolsz”, „meg fogod bánni”, „ide ne gyere többet”. Részben emiatt is hagytam el az első férjemet, aki nem akart gyereket, mert neki már volt sajátja és amúgy is neveljem az övét (pedig van anyja), továbbra is főzzek, takarítsam utána a lesz@rt budit, a szétbarmolt lakást, meg ő Amerikában akarja taníttatni, pedig nem voltunk gazdagok, meg ha ő meghal, mindent a gyerekre hagy, stb.. Ez a változat még annyira se tetszett. Nem akartam egy olyan kölyök cselédje lenni, aki utál.
Most van egy csodálatos vőlegényem, akit nagyon szeretek. Fél éve tartó álmatlan éjszakák, sírógörcsök és kisebb pánikrohamok után, ami a gyerekvállalás félelmétől, a bűntudattól és az önutálattól van, közöltem vele, most már ki merem mondani, nem akarok gyereket. Elfogadta. Azt mondta, inkább én, mint a gyerek. Na már most nem tudom, mit tegyek. Mert azt tudom, hogy ő bizony szeretne apa lenni, annak ellenére is, hogy még nincs házunk se, a jövőben pedig semmilyen segítségünk se lenne a kölyök mellett, mert nekem és neki is van egy nővére, akik kiszipolyozták a szüleinket minden értelemben a saját gyerekükkel. Félek attól, hogy néhány év múlva, amikor rám néz, megutál, amiért megfosztottam attól az állítólagos csodától.
Hagyjam el? Maradjak gyáva és alkudjak meg? Vagy lehet, meglesz gyerek nélkül? Titeket tagadtak ki azért a szüleitek, mert nem akartok gyereket? Hogy birkóztatok meg a társadalom megvetésével?
Mindenki válaszát előre is nagyon köszönöm, a szerkesztőnek külön köszönet, amiért közzétette a levelemet.
