Rengeteg sok oka van annak, amiért így döntöttem. 29 éves vagyok. A 20-as éveimben csak az anyaság járt a fejemben, mindent aköré akartam felépíteni. Nem is hallottam olyat, hogy lenne olyan nő, aki ne akarna gyereket, hogy ez egyáltalán opcionális.  Úgy vágytam rá, mint egy falat kenyérre. Sose gondoltam, hogy ami akkor minden vágyam volt, az mostanra taszítani fog. Szeretni, gondoskodni, saját családot alapítani, olyat, ami nekem nem volt...

A szüleim elváltak amikor tizenéves voltam és hamar felnőtté kellett válnom. Sérült voltam... 

Azóta sokat fejlődtem, tanultam. De ami a legfontosabb, az elmúlt pár évemben megerősödtem. Megismertem saját magam és rájöttem, hogy bizony mégsem akarom azt a “csodának” nevezett dolgot. Kiépítettem magamnak egy életet, amiben teljesen boldog vagyok, és amiről nem mondanék már le egy gyerek kedvéért. Az engem körülvevő emberek, akiket én választottam lettek a családom, emellett munkamániás vagyok és imádok utazni. Amikor valaki azt mondja, hogy megmagyarázhatatlanul nagy boldogság a megszületett gyermekedet megpillantani, akkor én azt mondom, hogy számomra ez ugyanaz az érzés, amikor egy új helyen hallgatom a tenger zúgását becsukott szemmel és hálát adok, hogy ott lehetek ahol vagyok, hogy meg tudom élni a pillanatot, hogy mindennap tanulok, mindennap fejlődök, hogy boldoggá teszem a szeretteimet a mosolyommal, hogy segíthetek olyanoknak, akiknek szüksége van rá, hogy mindennap megpróbálok jobb ember lenni.

Nagyon hosszú önismereti út áll mögöttem, aminek még koránt sincs vége. Ha gyereket vállaltam volna már 20 évesen, akkor lehet, hogy sosem ismerem meg magam ennyire. Mekkora felelőtlenség! Hiszen elsősorban a saját életünkkel kell tisztában lennünk. Hiszek abban a pszichológiai hitben, hogy a múltban szerzett sebek kihatással vannak a jelenünkre, jövőnkre, és ezt tovább adjuk a későbbi generációnak. Ha magunkat nem javítjuk meg, az emberiség csak betegszik és romlik, és ez az egész, amiben benne élünk csak rosszabb lesz.

Egészséges párkapcsolatban élek valakivel, akivel közösen tanulunk egymástól minden egyes nap. Az élet erről szól. Megismerni magunkat, a határainkat, tanulni, változni, jobb emberré válni. 

Hogy lehet bárki is jó szülő addig, amíg nincs tisztában saját magával? Hogy adhatok többet bárkinek is, ha az én készleteim üresek? 

Nemes dolognak tartom a gyereknevelést, ha valaki azzal tényleg többet ad a világnak. Türelemmel, szeretettel képes azt a feladatot ellátni. Sajnos manapság az emberek többsége erre képtelen, és úgy élnek, mint az állatok. Nap mint nap látom. És ez taszít, megrémít. Rengeteg emberrel és családdal találkozom minden nap, és ebből vajon hányan boldogok? Hányan választották a szülőséget azért, mert úgy gondolták, hogy megérettek a feladatra, hogy ezzel többet adhassanak a társadalomnak? Szerintem az a legnagyobb önzőség a világon, ha valaki azért akar gyereket, mert nincs más álma és így akarja megvalósítani önmagát. Pont nem azok a nők az önzők, akik erről lemondanak. Gondoljunk csak bele! “ÉN akarok gyereket, mert ÉN unatkozok, ÉN nekem kell valaki, aki szeret. Akkor ez nem önzőség? Nem önzőség egy életet erre a világra hozni a saját vágyaim miatt? Igen, senki sem kérte, hogy megszülethessen, én sem, de ha már itt vagyunk nem az lenne a feladatunk, hogy jobbá tegyük ezt a világot? És létünkkel kihozzuk belőle a legtöbbet?

Bocsánat a sok filozofikus gondolatért, de ahelyett, hogy fejlődnénk visszafelé haladunk.

Nagyon sokszor éreztem undort olyan családok láttán, akik már a megjelenésükkel úgy néztek ki, mint egy csorda, akik szó szerint azt az érzetet keltik másokban, hogy bevállaltam XY gyereket, egy szót se szólj, még csak ránk se nézz, azt csinálunk, amit akarunk egy étteremben, moziban, közösségi területen... Tök normális hogy a gyerek üvölt, anyuka meg sem rezzen, hanem issza az üveg bort az asztalnál délután 2-kor.... És úgy gondolják ők megtették, amit a társadalom elvárt tőlük, innentől kezdve érinthetetlenek... Hát mondok valamit: Nem azok! Senki nem fog egy ilyen anyát tisztelni, sem elismerni azt a munkát, amit gyereknevelésnek hívnak. Szétrakni a lábát bárki tudja és fittyet hányni a fogamzásgátlásra. Tiszteletet akartok? Majd akkor, ha sorozatnézés helyett a gyerekednek már megtanítod, hogyan kell viselkedni. Illem!

Mára már csak sajnálom őket. Nagyon ritkán látok tényleg olyan családot, ahol érezhető a nevelés, tisztelet és szeretet. 

Ha valaki azért szeretne gyereket, mert szeretni, gondoskodni akar, akkor fogadjon örökbe. Ha úgy gondolja, hogy tud valamit tanítani annak a kisgyereknek, hogy egészséges felnőtté váljon, akkor fogadjon örökbe. 

De ugye mind tudjuk, hogy ez nem erről szól. Ha erről szólna, nem lennének tele az árvaházak... Ez a föld már nem képes több embert eltartani, szépen lassan az önzésünkkel, a tudatlansággal és az egónkkal kiírtjuk saját magunkat.

A kedvencem, amikor azt mondják, hogy egy gyermektelen nő nem tudja milyen igazán szeretni! Hát ebben nagyon tévednek! Szeretem és tisztelem magam annyira, hogy megtartsam a kiegyensúlyozott és boldog életemet. Ez is szeretet, ha nem a legnagyobb és legnehezebb. Bár nem merjük kimondani, de mást könnyebb szeretni, mint saját magunkat. Bár itt felmerül a kérdés, hogy ha magunkat nem szeretjük, hogy adhatunk szeretetet bárki másnak? Vajon akkor az igazi szeretet?

Vannak barátaim, testvéreim, családom, sok ember, akiket szerethetek, és saját magam. És persze a kutyák, az összes! ❤️ Inkább elolvasok egy jó könyvet, új hobbit találok, utazgatok, tanulok, írok, edzek, kimegyek a partra elmélyülve a gondolataimmal. 

Mert szabad akarattal és döntéssel rendelkezem. Választhattam és választottam!

De persze az is lehet, hogy ezt az egészet is csak túlgondolom. A lényeg az, hogy mindenki találja meg a saját boldogságát felelősséggel és a mások nyugalmának a megőrzésével!

Egy boldog, gyermektelen 29 éves, párkapcsolatban élő nő