A férfi partnereim feltételezték, hogy ott nagyon mélyen, legbelül én „valójában” gyereket akarok.
Néhány randi után egy új férfival általában bekövetkezik az elkerülhetetlen: „Te olyan nagyszerű anya leszel!”
Aztán úgy hagynak ott, hogy le vagy döbbenve, és csak hebegek-habogok (nem vagyok jó a frappáns válaszokban). Azt várták el tőlem, hogy játsszam a rám írt szerepet: mosolyogjak, és így mindenki pontosan tudni fogja, hogy hol a helye. Ez pedig a következő: „Minden nő akar gyereket” – mondta nekem egyszer egy nőgyógyász. „Ez az élet értelme.”
De én nem akarok.
Az első komoly barátommal 7 évig maradtunk együtt. Miután szakítottunk és regisztráltam egy társkeresőbe 30 éves voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. De annak ellenére, hogy milyen a horror-sztorikat hallottam, jól szórakoztam. Találkoztam csodálatos és érdekes férfiakkal, akik megmutatták nekem a város azon részeit, amiket addig nem ismertem – tisztára, mint egy romantikus komédiában.
De ahogy az a sablonos forgatókönyvekben is meg van írva: mindegyikük akart gyereket. És a mindegyik alatt 14-ből 13-at értek. Az életkoromnak azért van köze ehhez: a 30-as éveim elején jártam. Ezek a férfiak a 30-as éveik közepén-végén, vagy a 40-es éveik elején voltak. Én azonban a társkereső profilomban határozottan leírtam, hogy nem akarok gyereket.
Amellett, hogy bejelöltem a „nem akarok gyereket” rubrikát ezeken az oldalakon, egyértelműen jeleztem néha már az első randin, hogy ez a helyzet. Nem voltam szégyellős, hogy közöljem a döntésemet. De a randevúimat ez sosem zavarta meg. Úgy tűnt, hogy nem igazán számít.
Amíg rá nem jöttem, hogy nem figyelnek rám.
Akármennyire is kifejtettem, hogy milyen nagyon nem érdekelnek a gyerekek, ezek a férfiak végül elmondták, hogy ők mennyire gyereket akarnak (többen mondták nekem, hogy milyen gyönyörű lennék terhesen). Én pedig nagyon kedvesen közöltem velük, hogy rossz nővel randevúznak, kimentettem magam és távoztam.
Magamat hibáztattam ezért. Azt gondoltam, hogy „nem fejezem ki magam elég világosan”.
Tehát egy újabb lépést tettem előre, és elmagyaráztam, hogy fizikailag és lelkileg is mennyire megrémít a teherbeesés gondolata, és az, hogy arra rászoruló kis emberekről gondoskodjak. Két különböző, egyébként csodálatos, jóképű és briliáns férfi azt mondta, hogy „megértem”, miután feltártam nekik a félelmeimet. Aztán mindegyikük azonnal tudatosan szabotálta a fogamzásgátlásomat, amit én mindig is nagyon szigorúan vettem.
Az óvszerek azok, amik egész aktív szexuális életem alatt megtartottak gyerekmentesnek. (Nem használhatok hormonális fogamzásgátlókat.) Ha tökéletesen használják – ahogy én mindig is tettem – nagyon hatékonyak a terhesség és a szexuális úton terjedő betegségek ellen. De megkövetelik, hogy a férfi ne húzza le szex közben, amit ketten is megtettek, és még tudtomra sem adták, hogy ezt teszik (és ami még rosszabb, hogy hazudtak róla, amikor rákérdeztem, hogy még mindig fönt van-e az óvszer). Kockára tették az egészségemet és a sajátjukat is, miközben szándékosan megpróbáltak az akaratom ellenére teherbe ejteni.
Először balesetnek tűnt a dolog, vagy valamiféle félreértésnek (mint olyan sok nő, én is magamat hibáztattam elsőként a kialakult helyzetért), aztán rájössz, amikor – már megint – úton vagy az orvoshoz az esemény utáni tablettáért, hogy nem így van. A gyanúm megerősítést nyert, amikor reménykedő (és egyáltalán nem aggódó) szemekkel kérdezték meg később, hogy esetleg terhes vagyok-e.
1972-ben Gloria Steinem mondta a következőt: „Csak beszélő méhek vagyunk”, én pedig ezt az idézetet mindig túlzónak tartottam. 33 évesen a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy így van.
Feladtam az online társkeresést, amiben az volt a vonzó, hogy ott tisztán kijelentheted, hogy mi az, amit akarsz – vagy éppen nem akarsz -, és találkozhatsz valakivel, akivel legalább a legalapvetőbb értékeidben összeillesz (például abban, hogy nem akarsz gyereket).
Már nem hibáztattam önmagamat. Eldöntöttem, hogy nem én voltam az, aki hibázott, hanem ők.
Aztán egy barátom születésnapi buliján találkoztam valakivel. Jóképű, amennyire én egy férfit vonzónak találok - magas, vékony, briliáns és hihetetlenül érzékeny -, és már az első randinkon is úgy éreztem, hogy túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Szeret vitatkozni, ahogyan én is, hihetetlenül jószívű és hűséges, jól nézett ki mindenben, amit viselt – és meghallgatott, amikor arról beszéltem, hogy mennyire irtózom a terhességtől. Ő sem akart gyereket, többnyire ugyanazon okokból, amiért én sem. Ő gondoskodott a fogamzásgátlásról, így nem voltam állandóan paranoiás a szex miatt. Könnyedén belezúgtam.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a tűzhely fölött állva hozzám fordult, és egy beszélgetés közepén (a most már 6 éves kapcsolatunk körülbelül 6. hónapjában) azt mondta: „Borzalmas anya lennél”. A megkönnyebbülés érzése – éppen az ellenkezője annak, amit mások mondtak nekem addig bombaként rám robbanó bókjaikban – nagyon intenzív volt.
Végre egy férfi, aki megértett engem, aki nagyon tisztán keresztüllátott azokon a tulajdonságaimon, amik más felületes kijelentései szerint „jó anyává” tennének – és egyenesen belém látott. És szeretett engem ezért.
De az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy ő is borzalmas apa lenne.
Starre VARTA
