A műtét előtti napon délután 2 és este 7 óra között kellett elfoglalni a szálláshelyemet Léván, és mint utólag kiderült jól döntöttem, hogy lefoglaltam ott egy szobát. Az odavezető úton az útfelújítások és a félpályás lezárások miatt jó ¾ órával később érkeztem meg, mint ahogyan terveztem. A szállásadómra is várnom kellett több mint fél órát, mivel nem tartózkodott az épületben. Ő egyébként egy olasz úriember volt, aki igen jól beszélt angolul, így megértettük egymást. A recepciós hölgy munkatársa, akivel együtt érkezett szlovák volt és ugyan magyar volt a férje, de egy szót sem beszélt magyarul, így vele nem kommunikáltam, de elsütöttem azt a pár kifejezést, amit az elmúlt napokban megtanultam szlovákul és ennek láthatóan nagyon örült. Egy takaros kis alagsori szobát kaptam közvetlenül az étkező mellett, amiben volt egy ágy, egy nagy tükrös íróasztal, egy beépített széffel rendelkező kétajtós szekrény, tv, a szobához tartozó wifi és egy saját fürdőszoba, zuhanyzóval, wc-vel. A szálláshoz a szálloda területén belüli őrzött, saját parkolóhelyet is kaptam. Mindez 50 eurómba került, plusz az éjszakánkénti 0,7 euro idegenforgalmi adó, tehát összesen 51,4 euró.

Amint kipakoltam rögtön nyakamba vettem a várost, ehhez kaptam segítséget is a hotel tulajdonos személyében, aki ellátott térképekkel és kiemelte a látnivalókat a városban és Szlovákiában egyaránt – ha esetleg valamikor visszatérnék az országba. A klinika kapujáig 15 perc sétával jutok el, így elég lesz reggel fél 8-kor elindulnom. A városban igazából sok látnivaló nincs. Van sok temploma, egy kellemes kis parkja a város közepén, a központban pedig jó pár magyar tájékoztató táblát találni a város múltjáról, műemléképületekről, stb. Amint elindultam rögtön az első két ember, akikbe botlottam magyarul beszéltek. Tisztára olyan, mintha otthon lennék. Az egész település egyébként kissé szocreálos, helyenként Miskolc és a 7. kerület keveredik benne egymással. Ami talán leginkább érdekelt volna a látnivalók közül, az egy várrom, de sajnos pont lekéstem róla, mert este 6-kor bezárták. Talán majd legközelebb. A szállásra visszaérve elfogyasztottam a vacsorámat és vettem magamhoz folyadékot bőségesen. Legközelebb a beavatkozás után ehetek és ihatok.

A műtét napján reggel úgy állítottam be az ébresztőt, hogy kevés időm legyen elkészülni, és ezzel együtt ne legyen túl sok időm megéhezni vagy megszomjazni az operáció előtt. De mivel tudtam, hogy ez azért majd be fog következni elég hamar, így bekészítettem a kis bőröndömbe innivalót és néhány snack-et. Kényelmes lenge ruhát választottam, ami majd kicsit sem nyomhatja meg a hasam.

A klinika bejáratától egy emelkedő vezet srégan felfelé, jobb oldali irányba. A honlapjukon található épületet kerestem, de nem találtam – az ott látható kép valószínűleg a pozsonyi, központi klinikáról készülhetett. Én csak egy nagyon kék épületet láttam magam elől, amin ott virított a Mediklinik felirat, így aztán beléptem.

Tőlem jobbra betegek várakoztak néhány ajtó előtt, a falon egy magyar orvos neve – a klinika igazgatójáé -, a bal oldalon pedig egy zárt üvegajtó fogadott, ezen rengeteg kiírás és felirat volt, de mindegyik szlovákul. Kicsit elveszettnek éreztem magam, így jobbnak láttam, ha járok kint még egy kört, hátha van egy másik épület, és nekem oda kell mennem. De nem volt, egy kis erdős rész után a helyi kórházhoz vezetett az út. Visszamentem így a kék épülethez és újra bementem. Csak akkor vettem észre az ajtón a magyarul írt apró cetlit, hogy „szíveskedjenek csengeti”. Így is tettem. Pár másodperc múlva egy narancssárga ruhás nővér nyitott ajtót, aki csak szlovákul beszélt és rögtön a „dokumentácia” szavakat ismételgette egymás után. Nem tudtam hirtelen, hogy mit szeretne, aztán kiderült, hogy a személyi igazolványomat, vagy az útlevelemet. Odaadtam neki, ő pedig rámutatott néhány papucsra az előszobában, hogy azokat vegyem fel. A klinika területén tilos az utcai cipő viselése. 1-2 perc után jött még egy nővér, aki zöld ruhában volt és ő végre beszélt magyarul is. Azt hiszem ő volt a főnővér. Ő bekísért egy kis szobába, ahol a következő néhány órát fogom tölteni.

A szobában egy ágy volt, egy kis szekrény, egy fotel egy kis íróasztallal, éjjeli szekrénnyel, egy másik kis asztal tévével. A szobához tartozik egy fürdőszoba is zuhanyzóval, wc-vel. Kellemes és barátságos kis szoba volt.

Nem sokkal az után, hogy kényelmesen elhelyezkedtem egy magyar orvos jött be a szobába, aki aneszteziológus és ő fog engem altatni, valamint mivel ő magyar anyanyelvű, ezért majd tolmácsol is, mert a nővérek jó része és az operációt végző nőgyógyász sem beszélnek magyarul. A magyar főnővértől kaptam két magyar nyelvű papírt, egy írásbeli tájékoztatót a műtét menetéről és egy beleegyező nyilatkozatot, ezeket alá kellett írnom és már át is kellett öltöznöm a hálóingembe. A nővér felajánlotta, hogy nézzem nyugodtan a tévét, de nagyjából negyed/félóránként valaki jött a szobába valamiért. Az aláírásom után kifizettem a műtét költségét, ez után nem sokkal ismét jött egy nővér, aki bekötött egy infúziót. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert folyadékot már 8-10 órája nem ittam, a véremet viszont hígítani kell valamennyire az altatáshoz. Az infúzió mellett a nővérke két fáslit hozott, amikkel befáslizta mindkét lábamat a térdeimtől a lábujjaimig.

Erre nem igazán értettem, hogy mi szükség van, de legalább örültem, hogy szó szerint vettem a szervezéskor az asszisztens hölgy szavait és hálóinget hoztam magammal, nem pizsamát. Megkérdezni nem tudtam tőle, mivel nem beszélt magyarul, de szlovákul köszöntem meg neki a fáradozásait, amire élénk mosolygásba kezdett. A modorral azelőtt sem volt gond senkinél. Ezért is örülök, hogy magánklinikát választottam, mert mindenki kedves, segítőkész és mosolyog, és ez utóbbi még akkor is jól esik, ha valamiért esetleg nem lenne őszinte az a mosoly. Ellenben egy magyar közegészségügyi intézményben már régen szemmel vertek volna….

Innen nagyjából egy óra várakozás következett, amikor nem történt semmi. TV-t nézni nem volt hangulatom, inkább csak pihentem és figyeltem a szobába beszűrődő hangokat. Egyáltalán nem voltam ideges, inkább izgatottan vártam, hogy mi következik. No meg persze átgondoltam, hogy valóban jó döntést hozok-e. Bár mindvégig biztosan voltam abban, hogy akarom ezt a műtétet, de a nagy pillanat előtt úgy kívánta meg a tisztesség, hogy még egyszer utoljára végiggondoljam a dolgot, elvégre a műtét végeredménye visszafordíthatatlan. Természetesen arra az eredményre jutottam, hogy a lehető legjobb helyen vagyok és a legjobb döntést hoztam. Egy szemernyi kétség sem volt bennem.

Dél előtt úgy negyed órával ismét megjelent az aneszteziológus magyar orvos és ezúttal jött a műtétet végző szlovák nőgyógyász is. Bemutatkozott és feltett néhány alapvető kérdést, például az életkoromról, az utolsó menzesz időpontjáról, volt-e már altatásos műtétem és hogy miért akarom elvégeztetni az operációt. A kérdése egyáltalán nem volt tolakodó és megértem, hogy konkrét választ szeretne kapni, elvégre egy olyan operáció elvégzésére kérem, ami meghatározza majd az életem hátralévő részét, mi pedig ott és akkor találkoztunk életünkben először. Én pedig határozott választ adtam a kérdésére:

- Nem szeretnék gyereket.

Nevetve visszakérdezett az aneszteziológus doki:

- Mi van a magyar nőkkel? Minden hónapban van legalább egy.

Valahol belül elengedtem egy mosolyt, mert arra gondoltam, hogy felelősségteljes honfitársnőim vannak és hiába az otthoni szigorítás, azért ki lehet ezt játszani. Végül csak annyit mondtam, hogy

- Otthon tilos ezt a műtétet elvégezni.

Elfogadták a válaszaimat, nem is kérdeztek semmi többet. A magyar orvos tájékoztatott, hogy a másik doktor úr elvégzi a műtétet, annak nincs semmi akadálya. Az operáció előtt még a nőgyógyász elvégez egy ultrahangos vizsgálatot, hogy kizárják egy terhesség valószínűségét, ez a protokoll része. Erre a vizsgálatra egyedül maradtam a nőgyógyásszal, de mivel nem beszélt magyarul, én pedig szlovákul, így nem csevegtünk, de neki is szlovákul köszöntem meg a vizsgálatot és úgy előre a műtétet is, ezt széles mosollyal jutalmazta.  Ez az egy szó – „ďakujem” – volt az én hálapénzem.

A vizsgálat után a műtő előtt teljesen le kellett vetkőznöm és a nővérek rám adtak egy egész testet fedő zöld műtős ruhát, valamint adtak egy papucsot. Így mentem be a műtőbe és feküdtem fel az asztalra, ahol azonnal bekötötték nekem infúzióba az altatót. Az aneszteziológus és a főnővér biztosított afelől, hogy minden rendben lesz, majd az előbbi elkezdett visszaszámolni 10-től. Valahol 6 és 5 között sötétült el a világ és elaludtam.

Amikor felébredtem az asztalon lévő óra ¾ 1-et mutatott, vagyis a műtét olyan 30-40 percig tarthatott. A szobámban voltam egyedül, az ágyamban, rajtam a fehérneműm és a hálóingem, vagyis a műtét után felöltöztettek. Nem voltam kába, úgy ébredtem fel, ahogyan egy átlagos reggelen szoktam. Rögtön felhúztam a hálóingemet és két leragasztott sebet láttam, valamint csípőtől mellig sárga jóddal kentek be a fertőtlenítés végett, ennek a maradványai még látszottak (a kép ezt nem igazán adja vissza).

Fájdalmaim egyáltalán nem voltak, jól éreztem magam. Pár perc múlva rám nyitott egy nővér és megnézte, hogy felébredtem-e már és hogy jól vagyok-e. Rá úgy 10-20 percre pedig egy másik jött be „Injekcie!” felkiáltással, majd felhúzta a hálóingemet és beledöfött egy injekciót a hasamba. Ebből semmit sem éreztem, valószínűleg még tartott a fájdalomcsillapító hatása, amit a műtétkor kaptam és ez az injekció is az lehetett. Hozott egy nagy kancsó teát is azzal az utasítással, hogy egy órán belül igyam meg. Az ital leginkább a régi menzás teáéra emlékeztetett extra adag citromlével. Finomnak ugyan nem mondtam volna, de jól esett, mert ekkor már 13-14 órája nem ittam semmit. Időnként az anesztes orvos is rám nézett és ekkor meg tudtam kérdezni tőle, hogy miért fáslizták be a lábaimat. Azt mondta náluk ez az előírás műtétek esetén és a vérrögképződés elkerülése végett van rá szükség. Most már megehettem azt a pár rágcsálnivalót is, amit magammal vittem és miután megittam a teát egy nővér segítségével felkelhettem, de csak az után, hogy megbizonyosodtak arról, hogy nem szédülök. Amint elértem a telefonomat megüzentem haza, hogy még élek és jól vagyok. Azt azért kicsit furcsálltam, hogy egyedül érkeztem a klinikára, de nem kérték el hozzátartozóm elérhetőségét arra az esetre, hogy ha bármi balul sülne el. Jó fél óránként rám nézett egy-egy nővér és mivel nem beszéltek magyarul csak annyit kérdeztek, hogy „Ok?” vagy „Fire?” – ez utóbbival arra szerettek volna rákérdezni, hogy van-e lázam. Tőlem néha egy hüvelykujjat kaptak vagy egy fejrázást. Nem beszéltünk közös nyelvet, de megértettük egymást.

Délután 4 óra tájékán az aneszteziológus orvos bejött elköszönni, mert lejárt a műszakja. Kérdezett arról, hogy hogyan fogok távozni és ő is a taxizást javasolta, ahogyan azt már otthon előzetesen elterveztem. Megadta a mobilszámát is arra az esetre, ha bármilyen komplikáció lépne fel vagy segítségre lenne szükségem. A főnővér fél óra múlva bejött a papírjaimmal: egy elismervény a fizetésről, valamint két lelet a műtétről és az altatásról – szlovákul. Azt mondta, hogy ezt leadhatom a nőgyógyászomnál. Hogy pontosan mit mondott, arra már nem emlékszem, de a szavaiból az jött le, hogy úgy gondolta, mivel otthon nem végezhető el a műtét már azt is büntetik, ha valaki külföldön megcsináltatja. De hamar kiderült, hogy ez csak félreértés. Még csak az kéne, hogy szankcionálják a műtét elvégzését! Bár, ahogy otthon állnak a dolgok lassan ez lesz a valóság…  Adott még egy levélnyi tablettát azzal, hogy naponta egyet vegyek be. Erre otthon később rákerestem a neve alapján és egy véralvadásgátló gyógyszer volt, a fásli mellett szintén trombózis-gátló hatású. Őt is ekkor láttam utoljára, de azért még mielőtt távozott felhívta rá a figyelmemet, hogy ha mégis meggondolnám magam és akarnék gyereket, akkor a klinikának vannak lombikprogramjai. Tudom, ez itt a reklám helye volt, de azért felnevettem. Köszi, de biztosan nem fogom meggondolni magam! Ezzel hivatalosan haza is engedtek.

Ismét eltelt jó 20 perc és az egyik szlovák nővérke rontott be, hogy „Taxi, taxi!”. Rendesek voltak, hívtak nekem egyet. De én még az ágyamban feküdtem a lábaimon a kötéssel, amit a nővérke gyorsan lerángatott rólam, én sietve felöltöztem és összedobáltam a dolgaimat. Szinte szaladtam ki a taxihoz, de még szlovákul megköszöntem mindent és elköszöntem. A nővérke széles mosollyal az arcán búcsúzott. Megérte még otthon megtanulni azt a pár kifejezést. Egyébként úgy éreztem magam, mint egy átlagos napon, senki meg nem mondta volna, hogy pár órával azelőtt hasi műtétem volt. A taxis fiatalember szerencsére angolul tudott, de elég volt az is, hogy bemondtam a hotel címét. A néhány perces utazás 3 euróba került.

A nap hátralévő részét ágyban töltöttem, csak vacsorázni keltem fel és tisztálkodni. Fájdalmaim továbbra sem voltak – leszámítva a derekamat, amit egy jó héttel azelőtt meghúztam és még mindig fájdogált. De így legalább jól jött a kényszerpihenő, pihentettem azt is. Fürdéshez – mivel még nem akartam levenni a klinikán kapott tapaszokat – a fóliával körbe tekertem a hasam, hogy ne érje víz a sebet, így kényelmesen le tudtam zuhanyozni. Reggeli után összecsomagoltam és hazaindultam. Ekkor kezdtem azt érezni, amit az egyik ismerősöm már említett nekem a műtéttel kapcsolatban, így fel voltam rá készülve, de az előzetes kutatásom során is találtam erre vonatkozó információkat (például itt): a műtét alatt mintegy 2 és fél liter levegővel fújják fel a hasüreget, ez a levegő pedig azután megpróbál távozni a testből, ezért a legfurcsább helyeken keresi a kiutat. Ülés közben általában a vállak és a nyak környékére kúsznak fel a légbuborékok, és időnként megnyomnak egy-egy ideget, ez pedig rövid ideig tartó szúró fájdalmat produkál. Annyira nem vészes, hogy ne tudna vezetni tőle az ember, inkább csak kellemetlennek mondanám. A hazautazásom még így is gond nélkül telt.

Néhány nap után levettem a műtét után felrakott tapaszokat és vízhatlan sebtapaszokra cseréltem őket. Ezeket minden fürdés alkalmával cseréltem, nappalra pedig nem ragasztottam le a sebet, hogy levegőzzön. Volt már olyan műtétem, ahol varrni kellett, de azoknál mindig kék színű fonalat használtak, ez a mostani fehér volt és jóval vastagabb. Pár nap elteltével gondolkodni kezdtem, hogy hogyan tovább. Bevallom, úgy éreztem, hogy a klinikán tájékozatlanul hagytak – talán azért is, mert kissé sietősen távoztam -, így felhívtam őket, hogy vissza kell-e mennem varratszedésre, és ha igen, mikor. A telefonban közölték, hogy a fonal felszívódik, és azért ezt a típust használják, hogy ne kelljen visszamenni, a felszívódás pedig nagyjából két hét alatt fog megtörténni. A belső regeneráció 2-3 nap alatt megy végbe, ezért azt tanácsolták, hogy ez alatt az idő alatt lehetőleg sokat pihenjek, feküdjek, és ne emelgessek 1-2 kilónál nehezebb tárgyakat. Így is tettem és a légbuborékok is pár nap után felszívódtak. A fonal sebből kilógó része bő két hét után esett le és a gyógyulás azóta is tart. Amikor először levettem a tapaszokat a két bemetszés erősen vörös színű volt, ezek 4 hónappal a műtét után is még piroslanak, de már egyre halványodnak. Úgy számolom, hogy körülbelül egy év lesz, mire teljesen begyógyul mindkettő és elnyerik végleges formájukat, de azt is hozzá kell tennem, hogy én elég lassan regenerálódom, másnál valószínűleg gyorsabban végbemegy ez. Az egyik ismerősömnél például 5 évvel a műtét után az egyik heg teljesen, nyom nélkül eltűnt, a másik pedig csak tüzetes szemlélődéssel fedezhető fel.

A műtét után egy hónappal már biztonságosan és kényelmesen lehet bármilyen fizikai mozgást végezni, emelni, sportolni stb. Az utóbbi hónapokban olvastam a különböző csoportokban és oldalakon mindenféle fals információkat a sterilizációról, van, aki arról beszél, hogy „kipakolják” a nőket, de ez nem igaz. Semmit nem vesznek ki, a műtét nincs hatással sem a libidóra, sem a hormontermelésre, a menstruáció is ugyanúgy működik tovább, mint azelőtt. Tulajdonképpen az egyetlen hatás, ami észrevehető, az a végtelen nyugalom. � Az a nyugalom, hogy nem kell többé egy nem kívánt terhességtől tartanom. Az pedig, hogy látható sebek maradnak a testemen: kit érdekel? Arra emlékeztetnek, hogy biztonságban vagyok és büszkén viselem majd őket, mint az anyukák a stíráikat. � És hogy milyen érzés „evolúciós zsákutcának” lenni, aminek általában hívnak minket? Csodálatos! Életem egyik legjobb döntése volt az, hogy megcsináltattam ezt a műtétet. Hogy is szokták mondani azokban a cikkekben, amikben kimártírkodják magukat a szülők, hogy annyira nagyon szenvednek, viszont mindegyikben odaírják a végére, hogy: „de el sem tudnám képzelni máshogy az életemet, és nem cserélném el semmiért!”?

Hát én sem! �

Anna

Az első részt itt olvashatjátok.