Sziasztok! Úgy gondoltam megosztom veletek a problémámat, hátha valaki tanul belőle, vagy kicsit másképp látja majd a dolgokat.
Szóval vagyok én, és van a párom, egy ideje már együtt vagyunk, idén esküvő. Ez lenne az alap sztori. Minden szép és jó. Csak van egy 3., és ami a legrosszabb egy 4. személy is a kapcsolatban. Ők pedig a párom gyermeke és a "csodálatos" volt párja (gyerek anyja). Manapság ez már nem meglepő dolog, de van még egy kis bibi. Én gyerekmentes lennék és eszem ágában sincs gyermeket e világra hozni, plusz 2-3 gyereken kívül elviselni sem tudom más gyerekét. El lehet képzelni mekkora belső harc árán jutottam el oda, hogy életem szerelme miatt elfogadjam a gyerekét. De úgy voltam vele a mai világban, hogy ez már elfogadható tény, ami nem állhat egy kapcsolat útjába, és 27 évesen már nekem is több eszem van.
Szép és jó is lenne minden HA és ott az a HA, a "csodálatos" volt pár nem akarná minden áron a kapcsolatunkat tönkre tenni. A legnagyobb gond ezzel, hogy mivel mással tenné ezt, mint a gyerekkel. Túl vagyunk már a "nem láthatod, ha nem adsz több pénzt", a "mi az, hogy a gyereket nem viszitek magatokkal nyaralni", a "feljelentettelek minden piti indokkal, de vesztettem" részen, a "bocsánatot kérek, legyen normális a kapcsolatunk" részen és még sok egyéb "szokásos" volt pár fenyegetős sztorin. Én úgy érzem kemény vagyok, kitartok a párom mellett, mellette vagyok mindenben és segítem, én vagyok az, aki mindent letarol azért, hogy megvédje a családját és akit szeret. Nem is lenne probléma, de ha már a páromon látom, hogy fáj neki a történet, akkor beindulnak az ösztöneim és vérre menő harcot hirdetek....
Neki is megvannak a bűnei, egy olyan kapcsolatból menekült el, ahol még a gyerek előtt le lett szabályozva hova mehet, mikor nézhet tévét, mikor játszhat a számítógéppel stb. Ha elment valahova a barátaival 10 perc múlva már csörgött a telefon, hogy mikor ér haza. Gondolta a volt pár, hogy ez így nem lesz jó, mert a "biztos" társa ezt egy idő után meg fogja unni. Úgy gondolta bebiztosítja magát, abbahagyta a gyógyszer szedését titokban és 22 évesen bejelentette, hogy ő terhes és semmi esetre sem veteti el a gyereket. Igy hát megpróbálták együtt átvészelni, ezt az időszakot, de a párom a szülés előtt megelégelte a folyamatos szabályozásokat és lelépett.
Majd megszületett a gyerek, és mivel jó ember a párom, adott egy esélyt még egyszer utoljára a kapcsolatnak. Visszament és jó családapaként dolgozott, hogy eltartsa a családot, utazgattak, nyaralgattak. De a helyzet nem változott és 1,5 év után a párom úgy gondolta, ő így nem boldog, megpróbálta menteni a menthetőt nem egyszer, de veszett ügy volt, így kemény belső küzdelmet folytatva magával és persze a család szitkozódásai árán is de kilépett ebből a mérgező kapcsolatból.
Így lassan 2 év távlatából is látom rajta, hogy fáj neki, hogy őt ítéli el mindenki, pedig ő tényleg mindent megtett, hogy megmentse ezt az eleve halálra ítélt 7 éves kapcsolatot, azóta is rendesen fizeti a gyerektartást, elhozzuk a gyereket amikor tudjuk, bár a munkánkból adódóan nehéz összeegyeztetni, de mindig a legjobbat hozzuk ki a helyzetből. Én tartom benne a lelket, mondom neki mindig, hogy ne foglalkozzon senki véleményével, nem tudja senki, hogy min ment keresztül.
Most boldogok vagyunk, az a lényeg, annyira, hogy a nyakunkon az esküvő. Szóval a történet tanulsága gyerekmentes fejjel még mindig az, hogy elítélem a felelőtlenül szülő, buta anyákat. És így mostoha anyuka fejjel legalább látom, hogy én miért is nem akarom ezt soha átélni. Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet, remélem a tanulságot levontátok belőle... Semmi sem az aminek látszik, ne ítélj úgy, ha nem ismered a teljes sztorit!!!!
