Gyorsan a számok: A 30-as éveim elején járok, a férjem 5 évvel idősebb nálam, 10 éve vagyunk együtt, 4 éve házasodtunk össze, 0 gyerekünk van és ugyanennyi háziállatunk. Találkozásunk után már az első 1-2 hónapban előadtam, hogy nekem nem kell gyerek soha, de szerencsére ő sem rajong értük. Ugyanezt megbeszéltük házasság előtt is (mégiscsak hivatalos lesz a dolog, nem kéne átverni a másikat). Még mindig nem gondoltuk meg magunkat és őszintén szólva undorítóan boldogok vagyunk.
A barátaink viszont szép sorban elkezdtek családot alapítani (na nem mintha mi nem lennénk ketten egy család), és ezzel egy időben elindult a hittérítés, a győzködés, meg a tukmálás.

Voltak az aggodalmaskodók, akik már az elején elkezdtek parázni, hogy mi van, ha nem is volt ez olyan jó ötlet. Ők voltak, akik alig pár hónapos terhesen már azzal nyaggattak, hogy:
„De ugye majd vigyáztok rá néha, ha ki akarunk mozdulni? Este megeteted a lefejt tejjel (???) és utána csak aludni fog, semmi dolgotok nem lesz vele. Vagy ha már nagyobb lesz, és elutaznánk pár napra, akkor nálatok elférne, ott a vendégszoba!”
Szerencsétlen gyerek még meg sem született, de már ránk akarják sózni! Akármennyire is szeretem őket (mármint a barátnőket), mindig megmondtam őszintén, hogy nem szép dolog más f*szával verni a csalánt, és inkább kifizetem a bébiszittert, csak ide ne hozza. Ha mi is ezt az extrémsportot akarnánk űzni, lenne sajátunk. Sőt, macskám sincs éppen ezért, mert sokkal több vele a felelősség és a kötöttség, amit én valaha is akarnék magamnak. Pedig imádom a cicákat. De utazni még jobban imádok.

Volt, aki szintén csalánozóként elkezdte terhesen tervezni a mi (mármint ő meg én) közös jövőnket. Hogy mostmár húzzak bele én is a gyerekgyártásba, mert akkor együtt leszünk várandósak (anyám, ezt a szót), és kicsi lesz a korkülönbség a két gyerek között, aztán tologathatjuk őket együtt a parkban, ha nagyobbak lesznek, akkor meg majd jól eljátszanak egymással, mi pletykálhatunk közben, stb stb... Itt is köszöntem szépen a lehetőséget, de valahogy a szomszéd tehenének az esetét sejtettem a sorok között.

Volt, aki ősapa lett (igen, nem a nő hülyült meg kivételesen). Ha kiszabadult a kis lakásuk fogságából és végre csaphatott egy görbe estét, akkor a 4. feles után vadidegen szingli csajoknak elkezdett totál erőszakosan magyarázni, hogy mit képzel, hogy harminc X éves és még nincs férje meg gyereke! Hát ez a világ rendje! Neki is van!
Mondhatnám, hogy amúgy 4 feles nélkül tök normális és sosem magyaráz a gyerekről, de ez sajnos nem mentség. Lányok közt is volt hasonló, de ők viszonylag hamar belátták (teljesen maguktól), hogy hülyeség volt előző este kiselőadást tartani a gyerMekáldás szépségeiről.

Aztán voltak csajok, akik néhány koktél után pont az ellenkezőjét produkálták, és arról kezdtek el győzködni, hogy ezt nagyon gondoljuk meg kétszer is. Mert ha ő tudná, hogy ez milyen, akkor még várna. SOKAT. Persze, szereti a gyereket, de ami vele jár, azt nem. Őket sajnáltam a leginkább, mert ilyen alkalmakkor végtelen tervek-vágyak lettek elsiratva a külföldi melótól kezdve a házvásárlásig. Meg persze az olyan alapvető „jogok” megszűnése sem hiányzott nekik, mint hogy egyedül elmehessenek a budira, vagy hogy szombat reggel ne 5-kor keljenek (meg egész este 2 óránként).

A sok hülyeség ellenére azért igyekszünk minél többet találkozni a gyerekes barátokkal is, mert szeretjük őket nyilván, de érthető okokból ez elég ritkán valósítható meg. Kíváncsi lennék rá, hogy nektek hogy változott meg a baráti körötök, amikor elkezdődött a gyerekezés. Jobb lesz később, ha már otthon tudják hagyni őket egyedül? Kibírják az ezeréves barátságok az ilyen változásokat? Ti is aggódtok amiatt, hogy „ki lesz a következő”? :D

Milla